Az érem két oldala

Ahhoz, hogy valaki tollat fogjon, kell valamilyen inspiráció, amely arra készteti, ossza meg a gondolatait, tapasztalatait a közösséggel. Nos, az én esetemben ez a 2019 évi bírálói közgyűlésre érkezett meghívó volt.

Elolvasása után elővettem a felkészüléshez szükséges anyagokat, melyek olvasása közben sorban jöttek elő az emlékek, több mint harminc éves bírálói tevékenységem idejéből. Voltak nagyon szépek, kevésbé szépek és bántóak is közöttük, a több évtized alatt sokszor láttam, tapasztaltam a tenyésztők-bírálók között előforduló feszültséget, ellentétet, mely semmiképp nem a tenyésztés előrehaladását szolgálja, pedig úgy kezdődik a bírálói tananyag (a bíráló a tenyésztés irányítója), ennek tudatában végzi munkáját, míg a tenyésztők értelmezik az értékelést, megpróbálnak tanulni belőle, hasznosítják a látottakat, hallottakat. Sajnos sokszor az ellenkezőjét tapasztaltam, mintha nem is egy, inkább két külön oldalon állnánk, holott az érdekünk nem ez, hisz a bírálók is a tenyésztők közül kerültek ki, és a jó bíráló segíti a tenyésztést. Az eddig leírtak miatt gondolom úgy, megpróbálom mind a két oldal részéről nézni a történteket, rávilágítani mi az ellentétek oka. Természetesen általánosítani soha nem szabad, csak sajnos minden közösségben akad egy-két ember, aki cselekedeteivel a rosszhírét kelti a közösségnek.

Sokszor elhangzik a kiállítók részéről: „mert csalt a bíró”, „nem ért hozzá”, „barátjáé a galamb” vagy „haragudott rám” és még hosszan sorolhatnám az indokokat, miért is nem nyert a galambom! Bizony ezek olyan vádak, melyek az esetek nagy részében megalapozatlanok, nem felelnek meg a valóságnak és sértőek a bírálóra nézve! Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy nem fordult elő egyik vagy másik megjegyzésnek alapot adó cselekedet, de nem ez a jellemző! Tagadhatatlan, az utóbbi évtizedben lazítottak a bírálói tanfolyam elvégzéséhez leírt feltételeken, vagy szemet hunytak a kiírásban foglaltak felett, mivel fogyott a bírálók létszáma és szükség volt az új tagokra. Ennek következményeként nem volt meg a több éves tenyésztői múlt, nem voltak kiállítási eredmények, és ezért nem volt meg a szakmai felkészültség, az erkölcsi alap, hogy a fajtát harminc-negyven éve tenyésztővel szakmai vitába szálljanak. Ez főleg az ő részükre okozott nehézségeket, de semmiképpen sem jelenti azt, hogy többségük ne végezte volna lelkiismeretesen, felkészülten a munkáját, ezért a negatív kritika helyett inkább több támogatást, megértést érdemeltek volna.

Egyértelmű, hogy volt köztük olyan, aki alkalmatlan volt a bírálói munkára, sem erkölcsileg sem szakmailag nem felelt meg az elvárásoknak, például már a vizsga után közölte, hívjuk meg bírálni, majd a meghívóban leírt nyolcórai időpont helyett kényelmesen beballagott tíz órára. Kérdésünkre, miért nem jelent meg időben a következő választ adta: Csak nem képzeljük, hogy vigyázzba fog állni nekünk! Nehogy már mi ugráltassuk!
Nos, ezek az emberek hamar lemorzsálódnak, de a rosszhírük árnyékot vet a többiekre is. Természetesen tíz-húsz évvel ezelőtt is történtek hasonló dolgok, ez nem csak a jelen kor velejárója. Ezért hát tegyük fel a kérdést, korrumpálható a bíráló? Ki merné azt állítani, nem? Ezek után újabb kérdés következik, ki korrumpálja? Valószínűleg nem egy másik bíró, hanem az a tenyésztő, vagy rendező, aki nyerni szeretne! Persze, később ők terjesztik a rosszhírüket. Biztos vagyok benne, mindenkit megpróbáltak befolyásolni, és abban is biztos vagyok, nagyobb részüknél nem jártak eredménnyel! Velem is előfordult bírálói pályám kezdetén, hogy az egyesület elnöke megkért, van egy nyolcvan éves kiállítójuk, aki először vesz részt kiállításon, ne zárjam ki a talpfekélyes galambját, ne vegyük el a kedvét. Tapasztalatlan voltam, eleget tettem a kérésnek, az akkor adható legalacsonyabb 70 pontot adtam a galambnak, természetesen a lapon feltüntettem a hibát. Hibáztam! A jószándékom miatt támadási felületet adtam, amit egy csalódott tenyésztő azonnal meg is lovagolt. Többet ezt a hibát nem követném el. A második alkalom Villányban történt. Azért merem leírni a helyszínt, mert a bírálat mellett rendező is voltam. Épp véget ért az értékelés, mikor hozzám lépett egy harmincöt körüli ismeretlen férfi, és arra kért, ha egy mód van rá, adjunk díjat a fia galambjára. Felháborodásom látva, sűrű bocsánatkérések és könnyek között elmondta, a tizennégyéves fia leukémiás, ezért örömet szeretett volna szerezni neki. Távozása után átnéztük a fia galambjait, amik igen jó minőségűek voltak, majd a legmagasabb pontszámút a bírálójával közösen egy ponttal felértékeltük, így kiváló minősítést kapott. Saját pénzemen vettem egy plusz serleget, amit vasárnap kiadtunk a legfiatalabb kiállítónak! A történet végét csak elbeszélésből tudom, a kisfiú másnap bevitte a serleget az iskolába, boldogan mutatta meg barátainak, milyen szép galambjai vannak, és mennyire szereti őket! Sajnos a történet nem happy end-el végződött, fájdalom, csak két héttel élte túl a kiállítást! Ismét támadási felületet adtam, amit néhányan ismét ellenem fordítottak, de gondolom ez őket minősíti! Ez utóbbi cselekedetem holnap, vagy bármikor újra megtenném, vállalva annak következményét.Tovább gondolva, persze én is találkoztam olyan „bírálóval”, aki visszaélt a helyzetével, de nem gondolom egy-két eset után (persze akit sérelem ér, annak az is sok), hogy szidni kéne azokat a tenyésztőket, akik a vizsgatétel után felvállalják ezt a sokszor hálátlan feladatot, minden nehézségével és gondjával együtt.

És most nézzük a másik oldalt.

Egy-két éves „tenyésztői” múlttal rendelkező galambász ihletett kapott, gondolta, közreadja a „tapasztalatait”, ezért írni kezdett. Leírta, hogy tizenöt-húsz éve milyen korruptak voltak a bírók, minden kiállításon előre le voltak osztva a díjak, mindig a barátok nyertek, nem a jó tenyésztők. Nagy rálátása lehetett, hisz abban az időben mindössze nyolc-tíz éves volt, mégis vette a fáradtságot, és egy egész testületet sértett meg. Nézzünk egy másik esetet, amikor is nem szóban, tettekben teszik próbára a bírálókat.
Ki ne találkozott volna kiállításokon ápolatlan, koszos, gyűrű nélküli, különböző beavatkozásokon átesett galambokkal, amivel félre akarták vezetni az értékelőjét, előnyt akartak szerezni a többi kiállítóval szemben. Sokszor szembesültem vele, hogy az ellenvéleményét hangoztató tenyésztő még a ketrecfüggvényt se olvasta el vagy reklamált (legutóbb nemzetközi kiállításon is), mikor erre felhívtam a figyelmét, elismerte, minden valós, ami a függvényen szerepel, de igazán becsukhattam volna legalább az egyik szemem!Persze vannak ennél kirívóbb esetek is. Fiatal kiállításon, bírálat után, kisebb csődületet vettem észre az egyik általam értékelt galambnál, ahol az egyik tenyésztő hangosan magyarázott a körülötte állóknak, majd nagy lendülettel odaintett „számonkérésre”. Nagy hangon magyarázta, nézzem meg, teljesen más hibák szerepelnek a függvényen, mint amit ők a galambon látnak. Elolvasva a leírtakat, igazat kellett adnom neki, de azt is tudtam, ekkora hibát nem követtem el! A körülöttem állók kárörvendve várták, mi lesz a reakcióm. Odafordultam a reklamálóhoz, és megkérdeztem vajon miért cserélte ki a galambot? Nagy zavarban kérdezte, hogy gondolok róla ilyent? Felhajtottam a dropériát, mit ad Isten a szállítóládájában megtaláltuk az általam értékelt galambot! Persze rögtön jött a magyarázat, hogy csak kíváncsi volt, észreveszem-e?

Még egy utolsó történet. (Évekkel ezelőtt, a M.G.K.SZ. szaklapjában is megjelent.) Kiállításon a fajtagyőztes galamb sokak meglepetésére eladásra került. Nem sokáig kellett várni, hamar gazdára talált, és még aznap, ugyanabból a ketrecből további öt darab!Ha a leírt történetek alapján hoznánk ítéletet, azt kellene mondani, nagyon nagy baj van, de ahogy a bírálóknál, úgy a tenyésztőknél sem lehet általánosítani, hisz ez csak egy törpe kisebbség, azonban mégis kell róla beszélni, hisz az ilyen, vagy hasonló viselkedések miatt keserű hol az egyik, hol a másik oldal szájíze.

Úgy gondolom, a leírt példákból egy is sok, mert rontja a két oldal közti kapcsolatot, ami pedig a tenyésztés jövőjét veszélyezteti. Épp ezért jó lenne, ha a bírálók nem tennének különbséget kis és nagy kiállítás között, a legjobb tudásuk szerint végeznék a munkájukat, ahogy a túlnyomó többség eddig is tette. A másik oldal pedig egy kicsit elfogadóbb lenne, és jobban értékelné az elvégzett munkát. Higgyék el, az a bíráló, aki egy szezonban nyolc-tíz kiállítást lebírál, nem ritka esetben egymástól két-háromszáz kilométerre, félve a rossz időjárástól, sokszor havas, jeges utakon közlekedve, önzetlenül, honorárium nélkül, kicsit több tiszteletet érdemel!Hosszan sorolhatnám még a sok érvet, pro és kontra, de talán a fent leírtak is rávilágítanak arra, soha ne általánosítsunk, próbáljunk meg egy szorosabb együttműködéssel, egymást kölcsönösen tisztelve járni az úron, amit mi választottunk, és így talán szebbé, örömtelibbé, eredményesebbé tudjuk tenni a közös hobbinkat, amihez én ezzel az írással próbálok hozzájárulni. Szívből kívánom, így legyen!